A kerti grillsütő legendája – amikor a hús is megérdemli a nyaralást

 
 
A kerti grillsütő megrendelése egyszerre volt bátor döntés és családi fordulópont. Amikor megérkezett a doboz, benne hatszáz csavar, tizennyolc darab A-nak jelölt alkatrész és egy használati útmutató, amit valószínűleg egy harminchat órát ébren lévő mérnök írt egy másik bolygón, tudtam: itt valami nagydolog kezdődik. Nem csak egy sütő összeállítása – ez a férfiasság próbája.
 
Természetesen nem olvastam el az útmutatót. Inkább fél óra alatt eljutottam odáig, hogy a gázcsatlakozót sikerült rossz helyre szerelnem, a hőmérőt pedig a kerekek helyére. De az akarat megvolt. Végül másnap reggel, némi YouTube-videó, három kávé és a kedves szomszéd tanácsadás után, a kerti grillsütő  állt. Sőt, izzott. Én pedig izzadtam.
 
Ebben a kritikus pillanatban érkezett a megváltás: a hamburgerhús formázó.  A leírás szerint „egyenletes méretű, tökéletes vastagságú húspogácsák a precíz grillezésért”. Az én olvasatomban ez egy pogácsanyomó, ami úgy viselkedik, mintha régóta titkos haragban lenne a darált hússal. Minden egyes nyomásnál újra és újra előbukkant egy húscsáp vagy oldalsó kitörés, amit csak úgy lehetett helyrehozni, ha egy kézzel formáztam, a másikkal nyomtam, a lábammal pedig a kutyát tartottam távol.
 
Mire az első húspogácsa végre megpillanthatta a grill rácsait, a grill kelléktára már látványos szétszóródásban lelte örömét a kertben. A grill villa, mintha csak a gravitáció törvénykönyvébe írta volna be magát, összetéveszthetetlenül az asztal egyik lábának intim közelségébe zuhant. A hőálló kesztyű, rejtélyes módon, a gyermeki kreativitás melegágyában, a homokozó mélyén lelt menedékre. A húslapát, talán a közelgő füstfelhőktől tartva, elegánsan lecsúszott a kerti asztal pereméről, mintha csak a távolodó civilizációt búcsúztatta volna. A grillcsipesz pedig egy igazi nyugdíjasjelöltként viselkedett: minden egyes próbálkozásnál vagy az ujjamat csípte meg huncutul, vagy ahelyett, hogy a húst ragadta volna meg, inkább a levegő molekuláival ismerkedett.
 
A kerti asztal a hozzá tartozó székekkel azonban, dacolva a kerti káosszal, szilárdan állta a sarat. Közepén szerényen trónolt egy műanyag sószóró,  melynek látszólag ártalmatlan tartalma – valamilyen megmagyarázhatatlan vonzás hatására – úgy tűnt, mágnesként vonzza a legvilágosabb színű ruhadarabokat, mintha csak egy láthatatlan sófelhő lebegett volna felettük. A lehuppanó vendégek derűje pedig egészen addig tartott, amíg rá nem döbbentek, hogy a váratlan "sóhintés" nem csupán egy apró kellemetlenség, hanem egyfajta beavatási szertartás a kerti grillpartik nem hivatalos dress code-jába.
 
A hamburger elkészült. Vagyis majdnem! A hús külső rétege olyan ropogósra sikeredett, hogy akár széntablettaként is megállta volna a helyét, míg a belseje még nosztalgiával emlékezett gyakorlatilag még gondolkodott a tehén életről. A buci egy enyhe pirulást kapott – egy váratlan találkozásnak köszönhetően a lecsapódó grillfedővel. A sajt pedig úgy döntött, hogy ahelyett, hogy a forró húson olvadna meg, inkább a kert hűvös füvén terül el, egyfajta sárga szőnyeget alkotva. A savanyú uborka rejtélyes módon távozott a színről, de hosszas keresgélés után előkerült – a macskának köszönhetően, aki büszkén prezentálta a bokorból. Sajnos az eredeti mennyiségnek csak a fele maradt meg, viszont cserébe egy egészen egyedi, új aromával gazdagodott.
 
Tanulság? Sok van. Először is: a kerti grillsütő nem játék. Az egy szertartás. Egy beavatás. Egy nyári krónika főszereplője. Másodszor: a hamburgerhús formázó akkor működik jól, ha nem veszed túl komolyan. Ha az első pogácsa trapéz, a második hatszög, a harmadik meg világtérkép alakú – semmi gond. Az íze úgyis ugyanaz. Harmadszor: A grillezéshez elengedhetetlenek a megfelelő eszközök, de a bőség zavara itt is érvényesül: valahogy mindig az a csipesz kerül a kezünkbe, amelyik éppen nem passzol a húshoz, vagy az a spatula, amivel legutóbb a szenet lapátoltuk. Negyedszer: a kerti asztal székkel  nem csak ülőalkalmatosság. Az egy frontvonal. A civilizáció utolsó védvonala a húsos káosz és a csípős szósz inváziója ellen.
 
Azóta minden grillpartira előre készülünk. Előtte három nappal már készítem a grillrácsot, újraolvasom a hamburgerhús formázó használati útmutatóját (angolul, németül és spanyolul), és gondosan átnézem a grill eszközök listáját. Minden kéznél van. Kesztyű, csipesz, spatula, villa, tálca, spray, szósz – és egy váltás póló. Biztos, ami biztos.
 
A kerti asztal most már új, kicsit masszívabb. A székek párnázottak, mert a vendégek visszajelzései szerint „a hátsó fertály is megérdemel egy kis luxust”. A grillsütő meg – nos, azóta kétszer is elnyerte a „Legjobb füsttermelő háztartási eszköz” díjat. Igaz, csak nálunk, de az is valami.
 
Ha valaki most kérdezné, mi a titka egy jó grill bulinak, azt felelném: jókedv, önuralom és egy szuper grillsütő. Na meg az, hogy fogadd el: a hamburger úgyis leesik egyszer a földre. És pont attól lesz emlékezetes.
 
Mert a legjobb grillpartik nem azok, ahol minden tökéletes. Hanem azok, ahol mindenki jól érzi magát – még a kissé megégett hús is.